Népszabadság - Szerzõ: Fazekas Erzsébet

A közösség figyelme, a korai felismerés, az orvos tudása segíthet A mentális kórral élõk – többnyire akaratlanul, néha szándékosan – lassan mérgezhetik maguk körül a családi, munkahelyi légkört, elõbb-utóbb önrombolóvá, sõt olykor gyilkossá is válhatnak. Minden évben depressziósok tízezrei kísérelnek meg öngyilkosságot, negyedrészük „sikerrel” jár.  Meglepõen hangzik, de számuk nagyobb, mint a gyilkosságok áldozataié. Õket pedig meg lehetne menteni, hiszen létezik a megfelelõ orvosi szolgáltatás, vannak hatékony gyógyszerek, terápiák. Csak a bajt kellene felismerni, s idõben szakemberhez fordulni. Bármelyikük lehet a munkatársunk, esetleg fõnökünk, családtagunk, lakó- vagy kert-szomszédunk, esetleg mi magunk is érintettek lehetünk.  Mi is az a mentális (pszichiátriai) betegség?  Gyûjtõfogalom, melybe minden olyan diagnosztizálható kór, probléma, panasz belefér, amelyet az észlelés, megismerés, megértés (azaz a kognitív képességek), az érzelmek, a viselkedés abnormitásai jellemezhetnek. Ezen állapotokban a fellépõ változás kórosan befolyásolja az egyén kapcsolatait: magán- és társadalmi életét (kommunikációját) rontja, hátráltatja, lehetetlenné teszi, hogy megtervezze a jövõt, hogy részt vegyen a feladatok megoldásában.  Sokan nehezen fogadják el az amúgy bárki által tapasztalható tényt, hogy agyunk/tudatunk rosszul végzi funkcióját. Gyakorta csaljuk magunkat azzal, hogy fejlõdésünkkel az állatvilág fölé emelkedve, szervezetünk legfejlettebb része, vagyis agyunk-lelkünk-szellemünk (tetszés, kultúra, vallásosság szerint kiválasztható a legmegfelelõbb fogalom) nem eshet a stressz vagy betegség áldozatául.  Így a depresszió jelentkezését egyesek nem betegségnek, hanem mentális (esetleg jellembeli) gyengeségnek fogják fel vagy a felborult otthoni élet, a munkahelyi problémák számlájára írják. (Közös a felelõsségünk: a mentális betegségek jobb megértése emberek sokaságát mentheti meg az utcától, a rokkantságtól, a börtöntõl, a korai haláltól, a gyilkosságtól.)  Depresszió. A szomorúság mély formájáról van szó, ez a lelkiállapot közelmúltbeli veszteség, fájdalmas esemény hatására alakulhat ki, de erõssége aránytalan a történtekhez képest, tartama meghaladja a normálisan várható idõtartamot.  A szorongás után ez a második leggyakoribb pszichiátriai betegség. Becslések szerint a vélt testi bajok miatt orvoshoz fordulók tíz százaléka valójában depreszsziós. Rendszerint a 20-30-40-es életévekben kezdõdik. Szakemberek úgy látják, a XX. század második felében születetteknél elõfordulási gyakorisága nagyobb, mint a korábbi generációknál.  A depressziós idõszak általában 6-9 hónapig tart, de a betegek 15-20 százalékánál akár két évnél tovább is fennállhat, és az élet folyamán többször ismétlõdhet. A környezet számára tehát nem elfogadható mentség, hogy gyorsan jött, észre se lehetett venni. Csak ritkán veszszük komolyan, ha ismeretségi körünkben tapasztaljuk. Felmérések szerint az amerikaiak fele napjainkban is úgy véli, a depresszió nem más, mint egyféle szellemi, testi tunyaság. A sok egyéb sajátos vélekedés mellett nálunk is megtalálható ez a nézet.  Kevés laikus tudja, mirõl is van szó. Az orvosi könyvek szerint a depressziós hangulatváltozások az agynak az érzelmeket felügyelõ rendszerében, a kémiai vegyületek (információhordozók) egyensúlyában és a szabályozásban támadt zavarra vezethetõk vissza.  A depresszió a munkaképtelenséget okozó betegségek listáján a második. A felnõttek hét-nyolc százalékát sújtja (a teljes népességben gyakorisága 5 százalék körüli), s ha terjedését nem sikerül megállítani, az egészségügy ezen a területen is újabb milliárdos kiadásokkal számolhat.  Többféle testi baj is elõidézheti (egyes gyógyszerek depressziót okozó mellékhatása is): hormonális, neurológiai, kötõszöveti, autoimmun, rákos kórok, fertõzések, táplálkozási zavarok egyaránt felelhetnek érte.  A biológiai kiváltó okok közül fontos a hormonok szerepe. A havi vérzést közvetlenül megelõzõ (premenstruációs feszültség) és a szülés utáni hangulati ingadozásokat a hormonszint változásai okozzák. A változás korában lévõknél gyakran diagnosztizálnak depressziót (felmérések szerint a páciensek 50%-ánál), a mûtéti beavatkozás (méh-, petefészek-eltávolítás) miatt menopauzális állapotba kerülteknél úgyszintén. A depressziós fázison valaha átesetteknél nagyobb eséllyel tér vissza a betegség a menstruáció elmaradásával, amúgy a többségnél ekkor kezdõdik. Fokozott annak a veszélye, hogy hatására testi betegség alakul ki, illetve válik krónikussá. A depresszió legdrámaibb szövõdménye az (ön)gyilkosság.  A nõknél kétszer gyakrabban jelentkezik, mivel õk hajlamosabbak az önvádra, magukat teszik felelõssé, ha valami csapás éri õket, családjukat. A férfiak inkább átlépnek a nem létezõnek tekintett bajon. A téma egyik európai szaktekintélye, Wolfgang Rutz, a WHO regionális pszichiátriai tanácsadója, viszont úgy látja, ezt a levert lelkiállapotot fõleg „nõi” kórként tartja számon a szakma is, holott a férfiak öngyilkosságában igen magas arányú lehet a depresszió közvetlen hatása.  A már népbetegségként számon tartott, minden életkorban és mindkét nemben elõforduló depresszió felismerése, megértése, a diagnózis elfogadása a gyógyuláshoz vezetõ úton az elsõ lépés – hangzott el a Magyar Pszichiátriai Társaság legutóbbi közgyûlésén. A fel nem ismert vagy nem kezelt betegség súlyos egészségkárosodást, és szociális, életviteli és egzisztenciális gondot okoz a beteg, valamint környezete számára.  A klasszikus tünetcsoport fõleg a nõk depressziójának klinikai képét tükrözi, ám újabb vizsgálatok szerint a biztosan depressziósnak minõsíthetõ férfiaknál az ingerlékenység, az agresszív magatartás, az idõszakos dühkitörések, a csökkent önértékelés, illetve az alkoholhoz, kábítószerhez való menekülés is e kórra utaló jelzés lehet.  A depresszióhoz társuló alkoholizmus vagy droghasználat (ami el is fedheti az alapbetegség képét) sokkal gyakoribb az „erõsebb” (valójában gyengébb) nemnél. Ha a fenti tünetek az addig jól „mûködõ”, a társadalmi környezetbe jól illeszkedõ, kiegyensúlyozott férfinál jelentkeznek, mindig gondolni kell a depresszióra is.  Nem magyar sajátosságról van szó, az EU-csatlakozásra váró országok egymást követik a depressziós lista élén. Külsõ megfigyelõk oly aggasztónak vélik a helyzetet, hogy az unió új programokat indított a megelõzésre. Nagy szükség is van rá, mert egyre fiatalabb korosztályokat fenyeget a baj.  Gyerekkori depressziós betegség húzódhat meg a közelmúlt több drámája hátterében (gondoljunk a két tizenévesre, akik iskolatársukat fojtották meg, s a legutóbbi gyilkos lövöldözésre, amikor huszonévesekkel végzett egy 25 éves „ámokfutó”). Ez a kór felelhet a gyerekek öngyilkosságáért, akik az iskolaév vége táján a családtól, számonkéréstõl, büntetéstõl való rettegés miatt inkább a halált választják.  Az elmúlt évtizedben a serdülõkori öngyilkosságok száma háromszorosára nõtt az USA-ban, ezért az amerikai kongresszus 2,5 millió dollárt szavazott meg a téma kutatására. A munka jórészt hazánkban zajlik majd. A gyerekkori halálokok sorában a balesetet az öngyilkosság követi.  A depresszió éppúgy, mint az autizmus, a skizofrénia, mánia, demencia vagy a figyelemzavar olyan agyi mûködészavar, amely a személyiség épségét, egységét, teljességét érinti. Az integritás az élethez elengedhetetlen érzések, vélekedések, társadalmi viselkedési minták összessége, amelyek az egyént a másoktól megkülönböztethetõ egyeddé teszik.  Az egyéni struktúrák nem a végzetet hordozzák! Bár a szülõktõl örökölt gének megszabják sérülékenységünket, utunkat, de alapvetõen a nevelés, a környezet határozza meg, hogy milyenek vagyunk, s lelkileg egészségesek maradunk-e. Az agy betegségeinek kezelése az agy milliárdnyi idegsejtje közötti kommunikációt fenntartó kémiai hírvivõk rendszerére épít.  A mentális betegségek sokkal gyakoribbak, mint gondolnánk. Minden évben az átlagnépességnek több mint 28 százaléka lesz valamelyik betegségben érintett, legtöbb embernél elõször az ifjú felnõttkorban jelentkezik, és a legtermékenyebb éveinket érinti. Hétmillió amerikai gyerek, serdülõ hordozza a tüneteket, öt százalékuknál már a szervek mûködésére kiható károsodással, és a segítségre szorulók 50 százalékát nem kezelik. Ez vonatkozik a tüneteket mutató korosabbak, a 65 fölötti népesség 15–25 százalékára is. A föl nem ismert depresszió az idõseknél tovább rontja fizikai állapotukat, nehezíti a kezelést, gondozást. A súlyos depresszió 2000-ben 17,5 milliónyi amerikait érint. A WHO és a Világbank elõrejelzése szerint 2020-ra az állapotból fakadó egészségproblémák, illetve az öngyilkosság miatt a depresszió a legtöbb embert elpusztító betegségek rangsorában a második helyen fog állni.  Ha sem az egyén, sem környezete nem ismeri fel a bajt, ha a beteg nem jut el szakemberhez, ha nincs diagnózis és kezelés, a mentális bajok károsítják az egyén fizikai egészségét, komoly terhet rónak rá és a biztosítókra. A család, a társadalom nagy árat fizet – gondoljunk a családon belüli, az iskolai erõszakra, a társadalmon kívülre hulló fiatalokra, az állás- és otthontalanokra. A büntetés-végrehajtási intézetek lakóinak több mint 7%-a mentálisan súlyos beteg. Az USA-ban a kezeletlen betegek miatti termeléskiesés 150 milliárd dollár évente, az öszszeg nagyobb része megtakarítható volna, ha a tb ugyanúgy fedezné a mentális problémák kezelését, mint az egyéb betegségekét. Amúgy pedig minden 17. percben öngyilkos lesz az USA-ban valaki. Évente félmillióan tesznek annyira „komoly" kísérletet, hogy az ügyeletre kerülnek, s több mint 30 ezren meg is halnak. A fiataloknál ez a 3. halálok, az egyetemista korosztályban a kettes számú. A világon évente 1 millió halálért felelõs az öngyilkosság, a 14–44 év közötti nõknél ez a második halálok. Prevenciójához összefogásra van szükség. A szakemberek szerint látszólag minden öngyilkosság megelõzhetõ, a szakadék a tudásunk és a cselekvésünk között halálos! A stigma, a közösség elfordulása, elutasítása jelenti a legnagyobb gátját annak, hogy a (mentálisan) bajban lévõ megkaphassa a szükséges segítséget.  Újabban kapcsolatot fedeztek föl a depresszió meg a szív-, érrendszeri és néhány más betegség között. A születés körüli problémák növelik a késõbbi mentális bajok elõfordulásának valószínûségét. A szorongásos zavarok emésztõszervi kórt is okozhatnak. Az étkezési zavarok hozzájárulhatnak a szívpanaszok kialakulásához. Azok a stroke-betegek pedig, akiket depresszió ellen kezelnek, jobban gyógyulnak és tovább élnek. A férfiak csontjai általában védettebbek, mint a nõké, körükben kevesebb (lenne!) az oszteoporózis rovására írható törés, e csoportban a csonttömegvesztés egyik magyarázata a súlyos és krónikus depresszió.  A sok negatív tény után jó hírként kívánkozik ide, hogy a mentális kórok zöme a legtöbb általános betegséghez hasonlóan könnyen diagnosztizálható és hatékonyan kezelhetõ. Depresszióról van szó, ha az alábbiakból legalább ötöt tapasztal (az elsõ kettõt mindennap, egész nap, legalább 2 héten át):  – állandósult szomorúság és üresség érzése; nyugtalanság, ingerlékenység;  – már nem érdekli és nem jelent élvezetet az a tevékenység/idõtöltés, amit valaha szeretett, beleértve a szexet is;  – tanácstalanság, bûntudat, értéktelenségérzet;  – álmatlanság (insomnia), kora hajnali ébredés vagy éppenséggel „túlalvás”;  – az étvágy megváltozása;  – lecsökkent energia, fáradtság, lelassultság érzete;  – nehéz a koncentrálás és az emlékezés;  – az öngyilkosság körüli gondolatok, vagy maga a kísérlet;  – állandósult testi tünetek, amelyek nem reagálnak a gyógykezelésre.  Bipoláris zavar (más szóval mániás-depressziós zavar). Olyan állapot, amelyben az egyén súlyos mélypontokat (depresszió) és egészen végletes, a helyzethez nem illõ feldobottságot (mánia) él át. A mániás epizód néhány naptól pár hónapig tarthat. A tünetek között szerepelhet:  – csökkent alvásigény; megnövekedett beszédigény;  – zavarodottság, idegesség; olyan cselekvésbe való bonyolódás, amelynek túl nagy a rizikója, hogy fájdalommal jár, illetve következményét, eredményét a külvilág nem ismeri el;  – megnövekedett önbizalom;  – a beteg pszichotikussá válhat, téves eszmék és hallucinációk gyötörhetik.  A depresszív epizód két héttõl több hónapig terjedhet, s ennek során e beteget semmi nem érdekli. A tünetek egyeseknél néhány nap, hét alatt fejlõdnek ki, másoknál hirtelen jelentkeznek, ilyenkor külsõ tényezõk (stressz, valakinek a halála, válás) a felelõsek.  Skizofrénia. A beteg nem tudja elkülöníteni a valóságost az irreálistól. Nem képes „normális” érzelmi reakciókat mutatni, megfelelõen gondolkodni, beszélni, viselkedni.  A skizofrénia úgynevezett pozitív tünetei: rendezetlen, összefüggéstelen gondolatok, össze nem függõ dolgok között ugráló, értelmetlen beszéd, a beteg a szavakat hangokkal, ritmusokkal helyettesíti; téveszme (például úgy véli, valaki a szomszédból irányítja a gondolatait); hallucináció (olyasmit lát, hall, érez, ami nincs jelen).  A skizofrénia negatív tünetei: a beteg nincs tekintettel másokra, nem mutat érzelmeket, kerüli a szemkontaktust; kevés mozdulatot, gesztust végez; adott szituációban nem a megfelelõ reakciókat mutatja, s egyes esetekben bénító gátoltságba zuhanhat; hiányzik belõle az energia, eltûnik a belsõ késztetés (spontaneitás); már nem talál élvezetet a valaha kedvelt dolgokban (anhedonia); nem képes kellõen összpontosítani, figyelni.