2006. augusztus 16. 21:03, Szerda - Richárd Balázs

A balul sikerült londoni gyógyszerkísérlet óta jó néhány jelentés látott napvilágot a TGN1412 jelű szer és a kísérleti alanyok válságos állapotba kerülése közötti összefüggésekről. Az eset márciusban volt, a legutóbbi beszámoló pedig a héten jelent meg. Ebben a hat férfi életéért küzdő orvosok tárják teljes klinikai részletességgel az egészségesekből lett betegek első 30 napját a közvélemény elé. Az eltelt közel öt hónap tükrében az ember azt várná, hogy végre pont kerül az ügy végére, a New England Journal of Medicine (NEJM) online kiadásában megjelent legújabb jelentés azonban csak a kérdőjelek számát szaporítja. Március 13. szerencsétlen napnak bizonyult a kísérletre jelentkező hat férfi számára, akiknél az antitest készítmény beadásától számított egy órán belül kínzó fájdalom lépett fel. Két placebót kapó társuk ekkor kifejezetten szerencsésnek érezhette magát. A vizsgálatok szerint néhány óra alatt a férfiak fehérvérsejtjei, a limfociták és monociták teljesen eltűntek, ami homlokegyenest az ellentéte annak, amit a korábbi állatkísérletek mutattak, illetve amit a szerrel el kívántak érni. Az egyre súlyosabb állapotba kerülő alanyokat a kísérletet lebonyolító amerikai tulajdonú Parexel cég a Northwick Park Kórházba szállította, ahol a Ganesh Suntharalingam által vezetett orvoscsoport gyors diagnózist állított fel. A hat kísérleti alany ugyanazokat a tüneteket produkálta, ami kettőjüknél jóval hevesebben jelentkezett, őket kénytelenek voltak hónapokon át az intenzív osztályon ápolni. Az első jelek között mindegyiküknél megfigyelhető volt egy úgynevezett "citokin roham", egy gyulladásserkentő vegyület hullám, melyet az aktivált fehérvérsejtek pumpáltak a vérbe. Ez a roham vezetett végül több létfontosságú szerv leállásához, írja a jelentés. Az alanyok ötszázszor kisebb dózist kaptak a német TeGenero által kifejlesztett szerből, mint amit az állatkísérletekben alkalmaztak, emellett a szer nem emlékeztetett a hagyományos antitest készítményekre, így az orvosok gyakorlatilag nem is tudták milyen további szövődmények fellépésére számíthatnak. A befecskendezett antitestek különlegessége elsősorban abban rejlett, hogy önmagukban is képesek voltak aktivizálni a limfocitákat, az úgynevezett T-sejteket, melyeknek normál esetben két jelzésre lenne szükségük és csak egy fertőzés esetén lendülnének támadásba. Az állatkísérletekben is bekövetkezett a T-sejtek szaporodása, azonban egy alfajuk, a szabályozó T-sejtek minden esetben gyorsabban szaporodtak, így átvéve az irányítást lenyugtatták az immunrendszert. Pontosan ezt a nyugtató folyamatot kívánta felhasználni az azóta felszámolt TeGenero különböző betegségek tüneteinek enyhítésére. A várt folyamatnak azonban pontosan az ellentéte következett be a hat férfinál: testüket elárasztották a citokinek, súlyos gyulladásokat idézve elő. Az orvosi jelentés szerint az alábbiak játszódtak le az első 48 órában: a hat alany mindegyikénél kínzó fejfájás, remegés, hátfájás, bélpanaszok, hasmenés, hányinger lépett fel, majd duzzanatok kezdtek képződni az injekció beadása utáni 60-90 percben. A negyedik órában már mindannyian lázasak voltak, vérnyomásuk vészesen csökkent, szívverésük gyorsult. A vizsgálatok a fehérvérsejtek rohamos eltűnését mutatták. Egy órán belül az egyik páciensnél légzési nehézségek jelentkeztek, miközben társai is erős fájdalmakkal küzdöttek tüdejükben. A gyulladást szteroidokkal próbálták enyhíteni az orvosok. A 12. órában a légzéssel küzdő beteget át kellett szállítani az intenzív osztályra, ahol lélegeztetőgéppel tudták csak életben tartani. Ekkor Suntharalingam elővigyázatosságból a másik öt pácienst is átszállíttatta az intenzív osztályra. A 24. órában újabb alany szorult lélegeztető gépre, míg a többiek légzését is segíteni kellett, náluk azonban újabb 24 óra elteltével már a javulás jelei mutatkoztak, fehérvérsejt számuk fokozatosan emelkedett. A gyógyszerre való reakció, különösen a citokin roham és a fehérvérsejtek eltűnése mindenkit meglepetésként ért, mivel pontosan az állatkísérletekben tapasztaltak ellenkezője következett be az emberi alanyoknál. A T-sejtek és a monociták száma az első 8 órában nulla közelébe csökkent, pedig elvileg a készítménynek növelni kellett volna a számukat. Az pedig végképp tisztázatlan, mi okozta a citokin rohamot, marad tehát a találgatás. Lehet hogy az antitestek hatása erősebb az embernél, vagy a kísérleti egerek T-sejtjeit nehezebb volt aktiválni, mivel gazdáikat steril körülmények között szaporítják. Kórokozókkal talán még életükben nem találkoztak szemben az emberrel, ami már mikro-organizmusok millióival küzdött meg az évtizedek alatt. Ami biztos hogy a TG1412 nem fog újabb klinikai teszteken megjelenni, legalábbis a megfelelő fejlesztések elvégzése nélkül egészen biztosan nem.