Dr. Lajtai László:

Drogok a kulturális és pszichiátriai antropológia szemszögéből 
 

Összefoglalás

A drogkérdést számos szemszögből vizsgálták már, jelen írás újabb, gondolatébresztő oldalról közelít hozzá.

Az ember bio-pszicho-szociális lénye történetileg és földrajzilag kulturális sokféleségben, diverzitásban nyilvánul meg. A kultúrák eltérő norma-, szokás-, és értékrendszereket foglalnak magukba, melyekben a drogok általánosan előfordulnak, de térben és időben változó szerepet töltenek be. Ezek között a jelenkor és a jelen hely sajátos problémáival kitüntetett jelentőséggel bír.

A kifejtett megértési modellek segíthetnek a drogveszéllyel kapcsolatos megoldási kísérletek finomításában, hatékonyságuk növelésében. 
 
 

BEVEZETÕ 
 

Az ember biológiai természeténél fogva, a természeti környezettel állandó kölcsönhatásban, ökonómiai viszonyban él. Mindez vonatkozik az élő és az élettelen környezetre egyaránt. A kölcsönhatást vizsgálhatjuk mind az emberi individuumok, mind az emberi faj, az emberiség egészének szintjén.

Mindazokat a jelenségeket, mely az ember életében a közvetlen biológiai(-kémiai-fizikai) létén kívül vannak, nevezhetjük kulturális jelenségeknek.

A kulturális jelenségek a mindennapi élet praxisához tartoznak, tehát a realitásban létezők és ismétlődőek, ugyanakor gyakran bírnak szimbolikus tartalommal.

Az élőlényekre, és ezen belül az élő fajokra a biológiai diverzitás a jellemző. Ez azt jelenti, hogy egy faj fennmaradásához bizonyos számú (egyébként egyes fajok milyenségétől is függő) egyedre van szükség. Ezek az egyedek nem egyformák, még az egymáshoz legjobban hasonlító egy petéjű ikrek sem, hanem a sok hasonlóság mellett, az individuumok mindegyike különbözik is egymástól. Genetikai állományukban is, konkrét szervi felépítésükben is (nem is beszélve a pszichés különbözőségekről).

A kulturális antropológia számára, akárcsak a pszichológia számára az egyik legalapvetőbb, legnagyobb kihívást jelentő kérdés, hogy mely jelenségek a biológiailag és melyek a kulturálisan meghatározottak, illetve egy jelenségen belül milyen e két tényezőnek az aránya. Míg a pszichológia ezt az egyénre, az antropológia (a kulturális antropológia) a kultúrára vonatkozólag kérdezi. A kultúrákra, akárcsak az egyénekre, ugyancsak a sokféleség, a diverzitás a jellemző, bár ennek mértéke talán kisebb, hiszen a több milliárd egyén mellett legfeljebb néhány ezer kultúráról beszélhetünk. Mégis mi lehet közös az összes kultúrában? Mi az ami nem divergál, tehát tértől és időtől függetlenül minden kultúrában megtalálható, s így feltehető, hogy biológiai meghatározottságú. Azokat a jellegzetességeket, amelyek kulturális színezetűek, de minden kultúrában megvannak kulturális univerzálénak hívjuk. 
 
 

Mi a drog definíciója?

Régebbi magyar szóhasználatban a drogok a gyógynövényeket, vagy azok kivonatát jelölte. Az angol nyelvben a drog (drug) szó jelent gyógyszert is.

A legtöbb hagyományos, növényi eredetű drog gyógyszerként is szolgált és szolgál a mai napig bizonyos egészségügyi rendszerekben, megfelelő adagban, megfelelő indikációk mellett. Érvényes ez az alkoholra, az ópiumra, a kannabiszra, a kokainra egyaránt. Ugyanakkor számos gyógyszerről mondjuk, hogy adott esetben droggá válhat. A fenti értelmezés alapján valamennyi a központi idegrendszerre ható gyógyszer valójában drog. Mi is az igazság tehát e fogalmi zűrzavarban?

Drogok tehát, a jelen írásban használt definíció szerint, mindazok a szervezetbe kívülről bekerülő anyagok, melyek közvetlenül, még ha némileg átalakítódva, lebontódva is, de a központi idegrendszerbe kerülnek, és annak működését befolyásolni tudják.

A drog kifejezés tehát meglehetősen kétértelmű, de mégis inkább ezt használom, mert miközben ma már a magyar köznyelvben is meglehetősen elterjedt, emellett még mindig jobb szó, mint a kábítószer, ami teljesen félrevezető. A legtöbb drog ugyanis egyáltalán nem kábít, azaz az éberségi küszöböt nem csökkenti, sőt pl. a stimulánsok éppen ellenkezőleg, növelik azt. Az alkohol és a nyugtatók ugyanakkor a szó szoros értelmében nyugodtan tekinthetők kábítószernek, hiszen szedato-hipnotikus hatásuk van.

A drog szót időnként használom köznyelvi, nem teljesen definiált, kissé ellentmondásos kifejezésként is, alkalmazkodva a mindennapi szóhasználathoz.

A drogokat csoportosíthatjuk behatolási kapu szerint, így lehetnek pl. a emésztőrendszer nyálkahártyáján, a légzőszerv nyálkahártyáján, vagy a bőrön (ami a legritkább, hiszen a bőr, elválasztó, határképző funkciójából fakadóan a legerősebb szűrő) felszívódó drogok. Közvetlenül az agyba juttatni anyagokat legfeljebb az idegsebészeknek van módjuk.

Az ilyetén anyagok egyaránt lehetnek ártalmasak, ártalmatlanok, vagy éppen hasznosak. De, hogy ezek közül melyik-melyik itt már igencsak keverednek a biológiai ill. a szociális szférából származó ítéletek. Az ártalmasak közül a közvetlen életveszély okozóak a mérgek közé tartoznak. Persze nem minden méreg a központi idegrendszerben fejti ki hatását. 
 
 
 

Az addikció és az addikció pszichodinamikája

Egy alternatív definíció szerint a drog kritériuma lehetne az addikciót, azaz hozzászokást létrehozó hatása.

Az addikció bizonyos szerek rendszeres szedését követő állapot, amikor az egyén leküzdhetetlen vágyat, sóvárgást érez a szer beszedésére, s mindenre képes lesz azért, hogy a számára szükséges szert megszerezze és bevegye. Az addikcióra jellemző, hogy a kívánt hatás értelmében állandóan és jelentősen növelni kell a dózist (ez a farmakológiai értelemben vett tolerancia), valamint, hogy a beteg lelki és esetleg testi közérzete a szer bevételétől függ (dependencia). Megvonás vagy antagonista szer beadása esetén súlyos, esetleg végzetes elvonási tünetek alakulnak ki, melyek a szer megfelelő adagjával kiegyenlíthetők.

A lelki ill. testi hozzászokás tekintetében beszélünk pszichés ill. szomatikus dependenciáról. Szomatikus dependencia csak a kábító fájdalom csillapítókkal, tehát a szintetikus és nem szintetikus opiát származékokkal, a barbiturátokkal (régebbi típusú nyugtatószerekkel), és az alkohollal kapcsolatosan észlelhető. Hallucinogének, stimulánsok, a kannabisz-származékok, sőt a kokain esetén "csak" pszichés dependencia észlelhető, legyen az bár adott esetben igen erős. A hozzászokástól (addikciótól) el lehet különíteni egy enyhébb változatot a megszokást (habituációt), amikor valaki hiányát érzi, ha nem szed rendszeresen valamilyen szert. Vitatott, hogy előbbi vagy utóbbi érvényesül olyan más, néha gyógyszernek, néha tápláléknak minősülő anyagoknál, mint a koffein, a csokoládé, a nikotin, a bétel, vagy egyes hashajtók ill. egyes antidepresszánsok (depresszió elleni gyógyszerek). A túlzott szerfogyasztás, az abúzus esetén a döntő az, hogy milyen mértékű a kényszer, ami az egyént a szedésére készteti, mennyire rendszeres használat esetén alakulhat ki, mennyire mérgező, toxikus hatású a vegyület, ill. milyen mértékben káros a szer túlzott fogyasztása az adott kultúrára.

Hallucinogének esetén nem az addikció, hanem az egyszeri használat, és az abban előforduló tévcselekmények előfordulása a veszélyesebb. Hallucinogénekhez, így az LSD-hez való dependencia egyrészt azért alakul ki ritkán, mert a hallucinogén állapot előre kiszámíthatatlan, nem feltétlenül pozitív, euforisztikus állapot, lehet akár az ellenkezője, rendkívüli szorongásokat kiváltó állapot is. Másrészt a hallucinogének esetén gyorsan kialakul a dependencia, néhány használat után a sokszorosára emelt adagok sem váltanak ki hallucinációkat.

A drogok nem feltétlenül váltanak ki addikciót. A morfinnal kezelt, súlyos fájdalmaktól szenvedő betegek jelentős része nem válik morfinistává, morfiumfüggővé a morfinkezelés befejezése után. 1971-ben 495 Vietnamból visszatért opiátpozitív katona közül egy évvel később csupán 7%-a mutatott fizikai függőséget. Ez a személyes prediszpozíciót bizonyítja, ám e prediszpozíció hipotetikusan egyaránt lehet biológiai, öröklött, genetikai faktorokon alapuló és szerzett, az egyén személyiségfejlődés zavarának későbbi következményeként, maradványaként kialakuló. Olievensteint szerint a drogbetegség "az egyén, az anyag és a szociokulturális pillanat találkozása nyomán alakul ki".

Az addikció biokémiai mechanizmusai a mai napig nem tisztázottak kellőképpen.

Ugyanakkor dependenciát nem csak drogok, tehát a központi idegrendszerbe közvetlenül bekerülő anyagok okozhatnak. Teljesen a dependencia tüneti és patomechanizmusának megfelelő képet láthatunk pl. kóros játékszenvedélyben vagy kóros gyűjtőszenvedélyben is. Ezeket összefoglalóan szenvedélybetegségeknek vagy impulzuskontrol zavaroknak is szokás nevezni. A különféle szenvedélybetegségek összetartozását, a közös személyiségvonásokat és azt, hogy a különböző addikciók egymásba átmehetnek, talán a közös biokémiai háttért okozza. Dohányzás abbahagyása után az emberek gyakran több alkoholt fogyasztanak, sőt a kémiai és viselkedési addikció is felcserélődhet, kényszerbetegen kémiai dependencia alakulhat ki. Egyik droghoz való hozzászokás, (idetartozik az alkohol, nikotin, koffein stb. is) növeli a többi droghoz való hozzászokás veszélyét. Az addikció esetén felmerülő esetleges örökölt, genetikai prediszpozíció lehetőségét veti fel a szerfogyasztás gyakori családi halmozódása is, az, hogy addiktív szülőknek ritka a drogmentes gyermeke.

Melyek lehetnek azok a pszichológiai faktorok, azok az egyéni személyiségfejlődésben bekövetkező traumák, amelyek hajlamosíthatnak a későbbi drogaddikcióra?

Mahler elmélete szerint a szeparáció-individuáció időszakában, a 16-18 hónapos életkorban jelentkezik az "újraközeledés" fázisa. Ekkor a gyermek már el tud távolodni az anyjától, de újra és újra visszatér hozzá érzelmi támaszért és hogy megossza, reflektálja vele az eltávolodás során szerzett új ismereteit. A drogfüggők olyanok, mintha ebben a fázisban megrekedt gyermekek lennének, viselkedésük egyaránt utal közeledésre és menekülésre. Az anya (esetleg az anya melletti vagy helyetti más gondozó személy) magatartása inadekvát, amikor nem elégíti ki a gyermek szükségleteit, vagy épp ellenkezőleg, olyankor gondoskodik róla, amikor arra semmi szükség nincs. Ennek következtében a gyermek nem tud normálisan eltávolodni, leválni anyjától, a fantáziának és a realitásnak a keveredése pszichikumában fennmarad. Ebben az időszakban jellemzők a gyerekre az ún. átmeneti tárgyak: játék mackók, rongyocskák, a saját ujja stb. Az első különálló tárgyak, amelyek már valamit szimbolizálnak is. A mackóba, vagy mackóra vetített szeretet a valóságos személyekkel való valóságos kapcsolat mintájára - utánzására vagy pótlására - szerveződik. A gyermek tudja, hogy a mackó csak egy tárgy, mégis szeretetet (vagy más érzelmet) vetít belé és szeretetet képzel tőle. Az átmeneti tárgyak később elvesztik jelentőségüket, az egészséges ember állandóan egyezteti a szubjektív és objektív világot és egészségesen mozog e kettős térben, azonban bizonyos embereknél a tárgy és szimbólum közötti szétválasztás nem zajlik le a megfelelő módon. Tárgyakra, más élőlényekre, vagy földrajzi helyekre vetített érzelmeink az emberi élet természetes velejárói, bizonyos mértékig nem kórosak. Tagadásuk az aszkézis szélsőséges, és főleg kulturálisan be nem vett formájában szintén lehet kóros. A tárgyak iránti kóros kötődésben pedig ne csak azokra a személyekre gondoljunk, akik felnőtt korukban is mackóval alszanak, hanem azokra is, akik kórosan szeretnek bizonyos tárgyakat, ami lehet fétis, bélyeggyűjtemény, óra, autó, egy ruhadarab, akármi és életükben az örömforrás döntő hányada is innen származik.

A drogfüggőség egyik összetevője tehát, hogy az egyén számára egy tárgy, egy anyag fontosabbá válik, mint akármi más, főleg, mint a velünk született társas, valamint ivadékgondozó ösztöneinkből származó, majd a szocializáció során alakuló interakciók.

Az ember, aki nem tud pontos megkülönbözetést tenni a szimbolikus, a képzelt, a fantáziabeli és a realitás között önmagának egységét, önmagának valóságosságát is nehezen éli át. Ugyan nem tagadja azt, mint ahogy az pl. egy schizophréniás pszichózisokban történik, de folyamatosan problémái vannak vele, folytonos megerősítésre van szüksége. A drog okozta élmény mesterségesen figyelmezteti az embert önnön létezésére.

Furcsa módon az addikció kialakulásával, a droghiányos állapotban jelentkező elvonási tünetek is hasonló szerepet tölthetnek be. Intenzív pszichés és (szomatikus dependencia esetén) vegetatív hatásuk az egyén számára ugyan negatív a szenvedés oldaláról, de mégis a létezés, a világban-benne-lét élményét adja. Az elvonási időszak után a drogaddikt a hiány hiányától is fog szenvedni. Sem a drog okozta (többnyire pozitív), sem az elvonási tünetek okozta negatív élmények nincsenek, ugyanakkor a világ valóságos eseményeihez, személyeihez teljes értékű kapcsolata nincs: nagy ürességet él át. Ez az űr vezeti el később a visszaeséshez. Ezért nem elég, szinte felesleges csupán az elvonási tünetek lezajlásáig kezelni a drogfüggőt.

Azzal, hogy a drogfüggő a drog adagolásával ill. nem adagolásával önnön állapotát befolyásolja, egyfajta kontrolélményt él át, és így újra csak önnön létének érzését kapja. Ha ez a kontrol nincs, akkor magától nem lép be helyette más belső kontrol mechanizmus, ezt csak kívülről lehet megteremteni. Nemcsak a drogélmény, hanem az életveszély, élet-halál közötti játszadozás is a hamis mindenhatósági érzést adja. Az időélmény megváltozik, a jelen örök érvényűvé válik. A mindennapi kommunikációtól való távolodás, a hétköznapi problémák eljelentéktelenülésében jelentkeznek, a drog hatás alatti élményekről a mindennapi kommunikáció eszközeivel nehezen lehet beszélni. Ezek színesek ugyan, de a színesség éppen azt jelenti, hogy nem illeszkednek a mindennapi életbe. A drogfüggő egyre inkább a szubkultúra felé fordul, azok felé, akiknek maguknak is ilyen élményeik vannak, akik maguk is csak az ilyen élményeket tartják fontosnak. A drogos igazából nem tud másról beszélni csak a drogról, amikor másról beszél egyfajta kényszeredettséget érzünk rajta, ami a szokásos világ egyfajta leértékelésében, megvetésében jelentkezik. Formai szinten a drogosok kommunikációja hasonlíthat a szokásos társadalmi, kulturális rend egyéb tagadó csoportjaira, személyeire. A különbség az, hogy a tagadással szemben nincs kidolgozva valamely más belső, a világ teljességét átfogó alternatív értékrendszer, az alternatíva csupán a drog, a világgal szembeni "forradalmi" szembenállás csupán a drog megszerzéséig tart, (és amit az adott szociális környezet drogokkal kapcsolatos elítélése erősíthet), egyébként a drogost inkább a fennálló szociális renddel szembeni közömbösség jellemzi. 
 
 

A drogok rövid történeti antropológiai áttekintése

Történetileg a kultúrák különböztek a tekintetben, hogy milyen körülmények és milyen szabályok befolyásolták a központi idegrendszerre ható különféle anyagokat. Számosat közülük veszélyesnek, addiktívnek tartottak egyik időben, erkölcstelennek egy másik időben és ártalmatlannak egy harmadikban. Európában például a csokoládé, a tea, a kávé vagy a tubák szörnyűségesnek tűnt bizonyos időszakokban. 1701-ben a spanyolokról azt tartják, hogy gyarmatokon hozzászoktak a csokoládé iváshoz és már nem tudják abbahagyni. 1728-ban megállapították, hogy sok az emberiséggel egyidős betegség okainál a csokoládé szerepelt, mint az életet legjobban megrövidítő szer.

A dél-amerikai indiánok számára a kokacserje levelének rágcsálása a mindennapi élet szerves részét alkotja, s ezenkívül jelentős vallási és kultikus szereppel bíró rituálé. A kulturális szerepen kívül a kokacserje hatóanyagának fontos élettani hatása is van: segíti leküzdeni a rendkívül magas tengerszint feletti magasság okozta betegséget, csökkenti a fáradtság- és éhségérzetet, ami a kopár hegyek között élő, gyakran éhező, alultáplált indiánok számára nem lebecsülendő. A spanyol felfedezők érkezése előtt az indiánok életében ugyanolyan szerepet játszott a koka, mint az európai ember számára az alkohol. Több száz éven át éltek ezzel a szerrel, anélkül, hogy bármilyen nagyobb mértékű káruk származott volna ebből az itt élőknek. A kokával való visszaélés tulajdonképpen az indián kultúra lassú megsemmisülésével egyidejűleg vette kezdetét, amikor az aranybányákban halálra dolgoztatott indiánoknak élelem helyett kokát adtak, hogy jobban bírják a nehéz fizikai munkát. Az európaiak, főleg a múlt század végén főleg gyógyszerként használták a kokaint, a kokanövény kivonatát. Veszélyes drogként való széles körű elterjedése a heroinnál jóval később jelentkezett, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, majd szintetikus származékai, főleg a szabad kokainbázis, a "crack" révén a közelmúltban az Egyesült Államokban az első számú drogellenséggé vált.

A kenderről szóló első írásos emlék Shen Nung kínai császár Pen Ts’ao nevű gyógyszerészeti könyvében található, amely i.e. 2737–ben keletkezett (egyébként ez volt az első gyógyszerészeti szakkönyv is). Említik az ősi indiai szent könyvek a Védák, és az egyiptomi Ebers papiruszok. Elterjedt volt Mezopotámiában, ahol az iszlám alkoholprohibíciója elősegítette terjedését. Dél-Ázsiában bizonyos vallási szertartások elengedhetetlen kelléke, akárcsak bor a keresztény szertartásokon. Amerikában feltehetőleg a fekete rabszolgák révén terjedt el.

Az ópiumot feltehetőleg már a sumérok ismerték. Az ókorban a Közel-Kelet látta el ópiummal a Római Birodalmat. Az arab terjeszkedés hozzájárult az ópium terjedéséhez. Az iszlám ugyanis megtiltotta az alkoholfogyasztást, ugyanakkor nem tett említést az ópiumról és a kannabiszról. Ennek okaként az tartják, hogy az iszlám előtt az arab törzsekben az alkohol mértéktelen fogyasztása terjedt el, míg az ópiummal és a hasissal csak hódításaik során találkoztak. Kelet-Ázsiában az európai behatolás, kereskedelem és gyarmatosítás után vált meghatározóvá az ópium, olyannyira, hogy a világ más helyein aztán éppen a kínaiak közvetítésével terjedt tovább, és ma is a Távol-Kelet adja a világ ópiumtermelésének nagy részét. Az ópium legfontosabb hatóanyaga a morfin. Az 1898-ban Németországban felfedezett félszintetikus diacetil-morfin, a heroin a morfinnál nagyságrendekkel erősebb hatású, és összességében jelenleg a világon előforduló legveszélyesebb drognak tekinthető a gyors és erős addikció, valamint a gyors tolerancia miatt.

A növényi eredetű, kultikus és élvezeti szerként használt stimulánsok elsősorban Fekete Afrikának a Szaharától délre eső területein terjedtek el. A trópusi éghajlati körülmények adhatják meg a magyarázatot arra, hogy errefelé miért nem váltak soha népszerűvé az opiátok és más altató, tompító hatású anyagok.

A sör szinte egyidős a gabonatermesztéssel, első biztos források az i.e. 3500 tájáról Babilóniából valók, az ókori Mezopotámiában végig nagy szerepet játszott. A bor őshazája sincs messze, a vadszőlő nemesítésével a mediterrán vidékről származik, első tárgyi emlékek az i.e. 4000 tájáról Damaszkusz környékéről valók. Ismerték az óbirodalmi Egyiptomban, majd első nagy virágzását az ókori Görögországban élte. A pálinka viszonylag új ital, a XVI.-XVII. sz. Európájában találták fel. Sokáig csupán gyógyszerként használták, egy-két száz év múlva, kb. háromszáz évvel ezelőtt kezdte csak részben kiszorítani a másik két hagyományos alkoholfajtát.

A közvetlen mediterrán vidékeken a szőlőből készült bor, míg Észak Európában, így az ókori germán törzsek között, a gabonából készült sör terjedt el. Mindkét kultúrának a maga alkoholos itala kultikus jelentőségű volt. A kereszténység elterjedésekor, északi előretörésekor a bor felváltotta sör helyét, mint szakrális ital. Ebben, mint más mezőgazdasági újítások esetén is, élenjártak a szerzetesrendek, sok helyen ők voltak a szőlőtelepítések úttörői. A középkorban az emberek rengeteget alkoholt ittak, jóval többet, mint ma. Például Svédország alkoholfogyasztása a középkorban negyvenszerese volt a mainak. Ennek két oka volt, egyrészt a víz sok helyen fertőzött volt, az alkohol kisebb kórokozó tartalma miatt egészségesebbnek bizonyult. Másrészt, mivel régen a tartósítási eljárások közül szinte kizárólag csak a sózást ismerték, ezért az emberek általában jóval szomjasabbak voltak, mint ma.

A drogok tekintetében sajátságos szerepet töltenek be a hallucinogének, tapasztalatok szerint ezek ismeretében mutatkozik a legtöbb félreértés, ezért ezeket most egy kissé részletesebben tárgyalom. Bizonyos kultúrákban, elsősorban az amerikai kontinensen, és azon belül főleg Dél-Amerikában számos kultúra domináns drogjai a hallucinogének. Használatuk e kultúrák szakrális-rituális életének szerves részei, használatuk szociális szabályozórendszerekkel messzemenőkig kidolgozott. Használatukat két fő típusra oszthatjuk. Egyik, amikor csak a kulturális közösség bizonyos tagjai, akiket mi bizonyos leegyszerűsítéssel sámánoknak hívunk fogyasztják a főleg növényi eredetű pszichotropikus szereket, a másik, amikor a közösség számos tagjára, nem csupán bizonyos specifikus szerepet betöltő képviselőjére kiterjed a hallucinogén fogyasztás.

A hallucinogének használata esetén az ember szokványos realitás-nem realitás megkülönböztető rendszere változik meg. Ez a funkció, az emberi elme egyik alapfunkciója. Ennek segítségével döntjük el például, hogy egy emlék az a valóságos életünkben történt-e meg, vagy álmunkban esetleg valamely múltbeli fantáziánkban. Noha a funkció maga elsődlegesen biológiailag determinált, formai, tartalmi tekintetben hihetetlenül nagy benne a kulturális elem is. A szokványos realitás-nem realitás megkülönböztetésünk valamilyen megbomlása, olyan kontrolvesztési élményt idéz elő, ami az ember esetén az egyik legerősebb szorongásos állapotot hozza létre. A schizophrénia betegség kezdeti stádiumában, az ún. Wahn-állapotban ez jön létre. Valamilyen feltehetőleg nagyrészt, biológiai, bizonyos agyi ingerületközvetító anyagok anyagcseréjének zavara miatt a beteg a világ megváltozottságának élményét éli át (pl. hallucinációk, azaz érzékcsalódások keletkezése miatt, tegyük fel teljes realitásélménnyel párhuzamosan olyan hangokat hall, melyek jelenléte, forrása megmagyarázhatatlan), ez rendkívül erős szorongást hoz létre, az elme küzd a szokványos struktúra felbomlása ellen, és nagy erővel keres valamilyen szekunder magyarázatot, az ún. téves eszmét, amint ez megtalálta (pl. a hangok forrása a CIA rejtett chipjei az elektromos vezetékekben), akkor a szorongás mérséklődik, a betegség akut fázisa véget ér. A téves eszme kortól és időtől, azaz kultúrától függ, hiszen, ötven éve pl. a rádióhullámokkal, száz éve a rtg-sugarakkal, kétszáz éve mondjuk a boszorkányokkal magyarázták a szokatlant. Különféle betegségek esetén az agy különféle funkciói károsodnak. Az, hogy a schizophréniában bizonyos gyógyszerek megszüntetik a hallucinációkat, s így helyreállítanak egyfajta belső realitás állapotot, bizonyítják a betegség (legalábbis nagy részben) biológiai eredetét. Hallucinációs állapotokat kísérletileg is elő lehet idézni, pl. teljes ingerdeprivációs kísérlettel. Minden külső ingertől megfosztva, hangszigetelt szobában, fekete szemellenzővel stb., az agy 24-72 órán belül hallucinációkat generál, tehát mintegy „magyarázni akarja a semmit", s ez a folyamat gyorsítható, ha nem abszolút csendben, hanem pl. rádiós háttér zörejt, semmit nem jelentő valamit játszunk be a kísérleti alany fülhallgatójába.

A hallucinációs állapottal nem mindig azonosak, de gyakran hallucinációs jelegűek, hallucinációkkal kísértek az ún. módosult tudatállapotok. Ezek fennállása is a mindennapi életünk része, pl. amikor elgondolkozva sétálunk az utcán, vagy moziban ülünk, és csak a film végén, amikor feloltják a villanyt vesszük észre hirtelen, hogy egy másik valóságban vagyunk a moziteremben, mint megelőzőleg érzetük a film történetének nézése közben. De módosult tudatállapotok jöhetnek létre tánc, erős fáradtság, éhezés, alváshiány stb. esetében is. Mint említettem ezek gyakran hallucinációkkal kísértek. Közmegegyezés kérdése, hogy minden módosult tudatállapotot, vagy csupán bizonyos fajta módosult tudatállapotokat illessünk a transz kifejezéssel. A módosult tudatállapotokat azonban feloszthatjuk két csoportra, ún. kontrollált és kontrollálatlan módosult tudatállapotokra, melyek között a határ sokszor nem éles. A kontrollálatlan változatra példa a betegség, a schizophrénia, vagy a véletlen mérgezések következtében létrejövő eset. A kontrollált változatok minden kultúrában előfordulnak, azonban megjelenési formájuk más és más. A karneválok, egyes bulik, a vallási gyógyítók, aszkétizmus stb. nagy változatosságát figyelhetjük meg, és láthatjuk, hogy ami egyik kultúrában kontrollált változat (hiszen a kontrol maga nem más, mint egy kulturális tapasztalaton alapuló szokás és közvélekedés, ami a szabályozása, a strukturálása révén engedi is megvalósulni, hogy pozitív hatásai megjelenjenek, de védi is az egyént a túlzott szorongástól, a kultúrát pedig a destrukciótól), az a másik kultúrában nem az.

A hallucinogének esetén a kontrol vagy kontrolálhatatlanság, vagyis egy jelentős részt kulturális kérdés a kulcskérdés. Véletlen használat, első használat, olyan környezetében való használat mely előtt a jelenség ismeretlen, vagy amely elítéli a kontrol esélye csökken, de közrejátszhat ebben a véletlen is, hiszen az egyes emberi egyének agya is különböző, sőt ugyanazon egyén agya is két különböző időszakban jelentősen különböző anyagcsere-folyamatokat, funkcionális és mikrostrukturális különbségeket mutathat.

Egyes kultúrákban a módosult tudatállapotokban, pl. hallucinogén szerek hatására létrejött realitásviszonyok megváltozását a realitástól való eltávolodásként, más kultúrákban a realitáshoz való közeledésként élik meg. Egy példa, hogy hallucinogén szer hatására az érzékszervek ingerküszöbe csökken, ebből megtudjuk, hogy általában az érzékszervek ingerküszöbe nem a lehető legalacsonyabb. Ha hallásunk, látásunk stb. finomodik pl. meghaljuk a zörejt, amit a légy kelt, amikor lábát a szárnyához dörzsöli vajon közeledtünk, vagy távolodtunk-e a realitástól. Másrészt a realitásról való tapasztalatunk nagy részt nem közvetlen tapasztaláson, hanem bizonyos autoritásokhoz való viszonyunkon alapszik. Az, hogy a Nap egy égitest, hogy vannak elektronok, volt ősrobbanás, létezik Pápua &Úacute;j-Guinea nem közvetlen tapasztalásból származó ismeret, mégis az előttünk levő folyóirathoz, vagy számítógéphez, vagy akár önmagunk létezéséhez minőségileg hasonló teljes realitásként éljük meg, ugyanakkor a boszorkányok, az ufók vagy a Csizmás Kandúr az irrealitásban létező dolgok. Egy másik kultúrában azonban a boszorkány, a kharma vagy Shiva teljes értékű realitás és mondjuk az ősrobbanást tartják fantazmagóriának. Egyes kultúrában az, hogy valaki csak megváltozott tudatállapotban látja Shivát arra bizonyíték, hogy a hallucinogén nem távolítja, hanem közelíti a realitáshoz, mintegy elfújja szemünk elől a homályt. Tulajdonképpen éppen nem kábítószer, hanem mintegy kábításmentesítő.

Hallucinogének állatkísérletekben is megváltozott magatartást eredményeznek. LSD-vel kezelt pókok pl. nem összevissza, hanem ellenkezőleg, végletekig szabályos hálót szőnek. Ez utalhat arra a tényre, hogy pl. a mindennapi emberi gondolkodás is nagy részt nem logikai törvényszerűségeken alapszik. Ha jól megfigyeljük a mindennapi nyelvezetben általában többé-kevésbé definiált fogalmakat használunk. Csupán bizonyos feladathelyzetben, pl. egy matematika példa megoldásánál, vagy sok más esetben ha megkérnek minket, hogy definiáljunk egy fogalmat kezdünk el szigorúan logikai elvek alapján gondolkodni. A mindennapi gondolkodás nagyrészt az ún. prototípus elméletre épül, pl. nehezen tudnánk definiálni pontosan a szék fogalmát, mondjuk az asztallal vagy a paddal összevetve, de megtudunk mutatni példákat, prototípusokat, hogy pl. a szék az ez. Más esetben lehetetlen definíciót adnunk, pl. hogy mi a piros, vagy mi az édes, hanem azt mondjuk, hogy például ez (a dolog, tárgy stb.) vagy az, ill. ehhez vagy ahhoz hasonlít. Olyan szakmák képviselői, akiknek sokat kell használni a logikai gondolkodást, pl. matematikusok, filozófusok, pszichológusok, jogászok stb. ezért viselkednek olyan furcsán egy mindennapi ember számára egy mindennapi kommunikációs szituációban. 
 
 

Kulturális diverzitás a drogok tekintetében

Bizonyos kultúrákban, számosban, de távolról sem mindegyikben az alkohol, (vagyis az etilalkohol) terjedt el, mint drog. Elterjedése bizonyos fokban összefügg az emberi diverzitással, ugyanis az alkohol lebontásáért felelős egyik májenzim, az alkohol dehidrogenáz bizonyos emberi rasszokban megvan, másokban, pl. az ún. mongoloid rasszban hiányzik. Ezen enzim hiánya esetén az alkohol hamarabb dúsul fel a vérben, azaz hamarabb okoz részegséget. Ahol az enzim megvan ott érdekes módon az alkohol maga indukálja ezen enzim működését, hanem is a végtelenségig, de jelentős fokban. Vagyis az alkoholt rendszeresen fogyasztók alkohol lebontó kapacitása erősebb, akik ritkán isznak alkoholt, azok pedig kevesebbtől is berúgnak. Az alkoholnak egy előnye segíti elterjedését illetve perzisztálását. Beláthatjuk, hogy egy olyan drog, ami kipusztít egy fajt, csak átmeneti ideig marad fenn. Akár úgy, hogy méreg, akár úgy, hogy az egyének létfenntartási illetve szaporodási funkcióit blokkolja, azaz mondhatjuk úgy is, hogy túl jó, önmaga iránt túl erős függőséget hoz létre. Az alkohol esetén a másnaposság jelensége segíti az önszabályozó folyamatok kialakulását. A másnaposság az alkohol lebontása során létrejött anyagok mellékhatása, ezen mérgező hatások csökkentik, illetve ellensúlyozzák az alkohol pozitív, gátlásoldó, euforizáló stb. hatásait. A másnaposság, a mérgező mellékhatás a dózis emelkedésével többnyire párhuzamosan nő és szekunder úton csökkenti az alkohol fogyasztását illetve az alkohol utáni késztetést. A másnaposság a mérgező lebontási termékek kiürüléséig tart. A különféle drogok esetén változó, hogy hányszori és milyen rendszeres találkozás esetén, és az egyének milyen százalékában okoz addikciót. Az alkohol esetén a másnaposság csökkenti a alkoholfogyasztás ismétlődővé, rendszeressé válást s így csökkenti az addikció kialakulását.

Az alkoholizmus leküzdése hazánkban ma a legnagyobb közegészségügyi feladat. Noha a rendszerváltás óta csökkent az alkoholfogyasztás, az 1995-ös 8500 cirrhózisos haláleset 1 millió alkoholistát feltételez. Az Egyesült Államokban bizonyos népcsoportok, pl. az olasz-amerikaiak vagy a zsidók között igen alacsony az alkoholizmus, az írek és néhány bennszülött csoport esetén igen magas arányú. Ez egyértelműen kulturális különbségek miatt van így, az írek szociális és gazdasági élete például teljesen az alkohol köré centrált.

Az bizonyos, hogy a kannabisz-származékoknak is lehet egészségkárosító, vagy addikciót létrehozó hatása, azt azonban senki sem bizonyította be, hogy a kannabisz egészségkárosító és addikciós hatásai szignifikánsan súlyosabbak lennének az alkohol hasonló hatásainál. A kannabisz biológiai hatásáért felelős fő alkotója a THC, az agyban, azok a helyek az idegsejteken (receptorok), ahová a THC kötődik csak igen szórványosan fordulnak elő a keringési és légzési funkciókat szabályozó alsóbb agyi régiókban, ez magyarázza, hogy a szer még nagy dózisban sem letális.

Mind a kannabioidok, mind a opiátok esetén kiderült, hogy azért vannak viszonylag specifikus, ezeket az anyagokat észlelő receptorok az idegsejteken, mert a szervezet maga is termel opioid és kannabioid anyagokat. Kannabioidokkal szemben tolerancia könnyen, fizikai függőség azonban nem vagy csak nagyon nehezen alakul ki.

Láttuk, hogy különféle kultúrákban néha hasonló, néha különböző drogok terjedtek el. A legtöbb kultúrában van egy, vagy egy-két domináns drog. A mi európai kultúránkra az alkohol dominanciája jellemző. Minél régebben van jelen egy drog egy kultúrában, azontúl, hogy biológiai hatásai mennyire közvetlenül pusztítóak, egyre inkább beépül abba, a különböző szociális interakciókba, rituálékba, konfliktus-feldolgozási mechanizmusokba. Fogyasztásának biológiai szabályozódása mellé egyre inkább kiépülnek szociális szabályozórendszerek is. Ki, milyen alkalommal, milyen mennyiségben stb. fogyaszthat egy drogot. A kultúrára - és nem az egyénre - vonatkozó pusztító hatást egy drog gyakran a kultúrába való bekerülésének kezdeti időszakában fejti ki. Amerika felfedezése után az alkohol európaiak általi bekerülése bizonyos amerikai indián kultúrában pusztító hatást fejtett ki, ugyanis hiányoztak az alkohollal kapcsolatos szociális szabályozó mechanizmusok. Ugyanez jellemző gyakran pl. Dél-Ázsiára is.

Másik fontos determináns hogy a konkrét drog milyen központi idegrendszeri hatást fejt ki. Az alkohol például gátlásokat oldva az agressziós készenlétet növeli. Amennyiben egy kultúra jellegzetesen az agresszió elhárítására, elfojtására épül, egy agressziót felszabadító drog bekerülése sokkal pusztítóbb hatást fejthet ki, mint egy olyan kultúrában, ahol az agresszió kifejezése, kiélése megelőzőleg kevésbé tiltott volt. A Dél-Amerikában honos kokain, vagy a Dél-Ázsiában bevett kannabisz-származékok az európai kultúrában fejthetnek ki hasonlóan többlet pusztító hatást. Részben relatív újszerűségük és ebből fakadó szociális szabályozó mechanizmusok hiánya miatt, részben esetleg azért, mert a Max Weber által jellemzett európai, részben szexuális elfojtásokra épülő, munkaközpontú kultúrában a munkaképességet, illetve munka iránti késztetést csökkentő szerek a kultúra alapjait támadják, s így fejtenek ki romboló hatást.

Míg a csokoládé, a kávé vagy a tea a kezdetektől addiktív szernek számítottak, de modern ipari társadalmak nem ezt emelik ki, hanem azt, hogy ellentétben a kemény drogokkal nem vonják el a fogyasztóikat a munkától.

A nyugati világban a jelenkor legjellemzőbb drogjai a szintetikus stimulánsok. A felgyorsult életritmus, az elidegenedés, a nárcisztikus személyiség és személyiségzavarok előtérbe kerülésének a stimulánsok a megfelelői a drogok körében, sokkal inkább, mint a társasági, az aktivitást inkább csökkentő, meditatív beállítottságot okozó kannabisz-származékok. A legutóbbi hazai felmérések alapján a szintetikus stimulánsok a legelterjedtebb illegális drogok.

Bár O'Connor az alkohollal kapcsolatosan írta le minden droggal kapcsolatban alkalmazható a kultúrák következő felosztása:

1. absztinens

2. ambivalens

3. megengedő

4. engedékeny kultúrák.

Az alkohol esetén megfigyelték, hogy az absztinens kultúrákban (pl. mohamedán országok, bizonyos keresztény közösségek, mormonok, metodisták stb.) a normál ivás ritka, de a problémás ivás gyakori. Mormon diákoknál például magas a kemény ivás és intoxikáció incidenciája. Az absztinens csoportnál ugyanis az ivást nem korlátozzák csoportnormák, ezért gyakrabban fordul elő alkoholizmus. Ambivalens kultúra pl. az íreké, ahol a fent említett alkohol köré centráltság mellett erős és befolyásos absztinens mozgalmak is léteznek, minek eredményeként a nincs egyértelmű normarendszer, a kultúra tagjai a helyzet kétértelműségében élnek. Megengedő kultúra pl. az olaszoké, mindenki ihat, de csak kontrollált módon, meghatározott alkalommal, a részeg viselkedést azonban megvetik. Itt a legalacsonyabb az alkoholizmus előfordulása. Engedékeny kultúra pl. az oroszoké, ahol az ivás összekapcsolódik a férfiassággal, nagyfokú szociális tolerancia él az intoxikáció irányában, mint divatos, mulatságos, de legalábbis tolerálható viselkedés. Ezekben a kultúrákban az alkoholizmus aránya újra csak nagyobb. 
 

Védekezés a drogok ellen: kulturális vagy biológiai kérdés?

Elkülöníthetjük tehát a szereket aszerint, hogy pusztító hatásuk inkább biológiai és akkor nem - vagy alig - jöhet létre velük kapcsolatos szociális szabályozó mechanizmus, és ezek a szerek egyik kultúrában sem válnak tartósan és elterjedten létező, domináló drogokká (ilyenek pl. a szintetikus, „túl jó" opiát vagy kokain származékok), vagy pedig olyanok, melyek az egyének mérsékelten káros biológiai hatást fejtenek ki, és inkább az adott kultúrára nézvést pusztítóak, (ilyenek lehetnek bizonyos esetben pl. az alkohol, a kannabisz, vagy a kokaincserje kokain). Ez a felosztás logikailag azonos lehet az ún. könnyű drog - nehéz drog felosztással. Amennyiben a történelem során egy kultúrában egy drog tartósan fennmaradt, az bizonyosan nem lehet nehéz drog abban az értelemben, hogy akkor bizonyosan az kultúra kipusztításához vezetne vagy vezetett volna. Illetve felvethető, hogy bizonyos kultúrák érthetetlen kipusztulása mögött állhatnak ilyen mechanizmusok.

Amikor tehát a drogok ellen védekezünk, egyrészt védekezünk biológiai létünk fennmaradása érdekében, amikor fellépünk a gyorsan halálhoz vezető drogok ellen, másrészt védekezünk konkrétan a saját kultúránkra vonatkozóan pusztító drogok megjelenése esetén, ilyen lehet pl. a küzdelem Európában a kokain ellen, vagy Dél-Ázsiában az alkohol ellen. Amennyiben a védekezésnek e kettős természete nem válik explicitté, akkor ez képmutatáshoz vezethet. A jelenlegi, itthoni felosztásban, amely az alkohol legalitását helyezi szemben a marihuána ill. a heroin illegalitásával az a helyzet ugyanis nincs kimondva, hogy pl. a heroinszerű drogok esetén emberi fajunk fennmaradását, míg a marihuánaszerű drogok esetén a az európai (vagy magyar?) kultúránk fennmaradását védjük. Amennyiben általában, biológiai érvrendszerből fakadóan a drogok ellen lépnénk fel, egészségkárosító vagy egyes esetekben addikciót létrehozó hatásuk miatt, akkor az alkohol ellen is fel kellene lépnünk. Ha logikusak lennénk, akkor azt tennénk, mint a húszas évek Amerikai Egyesült Államokban tettek. Láttuk milyen eredménnyel. Az ott történetek érvek lehetnek amellett, hogy egy kultúrának valamilyen fajta drog(ok)ra szüksége van. Ironikusan mondhatnánk, hogy a drogellenes küzdelem is stresszel jár, amit szintén droggal kell csökkenteni, vagy talán a kábítószer ellen életüket kockáztatók sohasem fogyasztanak alkoholt?

Amennyiben a jog, a kulturálisan formalizált, illetve a civilizációs társadalmakban kodifikált szabályrendszer az ember életét védi, akkor fellép az egészségkárosító, szenvedést és halált okozó magatartásformák ellen, vagyis az emberiség nem engedi, hogy tagjai elpusztítsák magukat, vagy egymást. Ebben feltehetőleg az ember egyik ősi, a faj szolidaritására vonatkozó, egyfajta genetikailag kódolt szociabilitás ösztöne mutatkozik meg. Persze ez nem zárja ki azt, hogy más evvel párhuzamos létező ösztönök, pl. a háborúkban is testet öltő agressziós késztetések sokszor éppen ellentétes irányban nyilvánuljanak meg. Azt, hogy minek az alapján fogadjuk el azt a tényt, hogy egy esetleges magatartásforma az életre káros gyakran aktuálpolitikai tényezőknek rendelődik alá. A tudomány is gyakran ezt igazolja: a római korban, az akkor elterjedő búza idején az orvosok az bizonygatták, hogy a legegészségesebb táplálék a búza (fehér) kenyér, a XVII. sz.-ban a legegészségesebb ételnek a zsírt tekintették, egy-két évtizeddel ezelőtt a rostos ételekre esküdtek a tudósok, s íme az utóbbiról is kiderült a közelmúltban, hogy tudományos tényszerűsége nem állja meg a helyét. &Úacute;jabb illúzióval lettünk szegényebbek, és újabb bizonyítékkal gazdagabbak, hogy a tudomány, ami egyike, és egyik legfontosabbika az autoritás alapú érvrendszereknek mennyire az adott kultúra szabályainak igazolására szolgál. A másik típusú érv, a közvetlen személyes tapasztalat, ennek valóságos hatóköre azonban elég csekély, ismereteinknek nagy többségét hallomás, modern korban az iskola és a tömegkommunikáció révén szerezzük.

A szintetikus opiát és kokain származékok közvetlen egészségkárosító, és halált okozó hatása általánosan elfogadott. Ezekre tehát érvényes lehet a biológiai szolidaritásból származó kultúrafüggetlen (jogi) tiltás. Az alkohol, a nem szintetikus kannabisz és kokain esetén közvetlen egészségkárosító hatás van ugyan, de az előbbiekkel összevetve ez viszonylag csekély, és főleg nagy dózisok, vagy egyéni biológiai érzékenység esetén jelentkezik. (A nem szintetikus opiát közelebb áll az előbbi csoporthoz, mint az utóbbihoz, a szintetikus stimulánsok esetén talán még nem telt elég idő, hogy világosan lássuk melyik alcsoportba is tartozik.) A második alcsoport esetében a jogi szabályozásra a kultúra védelmében lehet szükség, tehát alkohol központú kultúrák korlátozhatják a kannabisz használatát, kannabisz központú kultúrák korlátozhatják az alkohol használatát. Előbbire lehet példa Európa, utóbbira Dél-Ázsia.

Néhány példa arra, hogy a törvény hogyan szabályoz tisztán kulturális tényezőket. Egyes mohamedán országokban a sertéshús fogyasztást, Indiában vagy Nepálban a marhahúsfogyasztást bünteti a törvény, Magyarországon viszont mondjuk büntetendő dolog az utcai vizelés, vagy pl. a közelmúltban büntetendő volt a nem-dolgozás (munkakerülés). Időben is változhat egy kultúra álláspontja, pl. a káromkodást az európai kultúra jogrendszerei hol büntették, hol nem, illetve két végletes álláspont között ingadoztak. A nyugati jogrendszer a nyugati kultúra morális rendszerének képviselője és nem - legalábbis nem egészében és kizárólagosan - az emberiség morális rendszerének képviselője.

Persze egy kultúra önmagában belül nem feltétlenül egységes. Az együvé tartozás ellenére gyakran előfordulhatnak benne belső ellentmondások, egymással ellentétben álló érdekek és nézetek harca. A jelenkori nyugati kultúrában a drogfogyasztás, konkrétan a droglegalizáció tekintetében folyik egy ilyen kultúrán belüli harc, amit leegyszerűsítve a drogliberalizáció ésdrogprohibíció harcaként foghatunk fel. E belső harc során a harcoló felek a többi kultúrához sajátságosan viszonyulnak.

A liberalizáció hívei, saját álláspontjuk védelmében kultúrán kívüli érvekhez folyamodnak, más kultúrákból származó példákat hoznak fel. Ezek a példák azonban gyakran kiragadottak, érdekes módon éppen azokat a példákat használják fel, amelyek álláspontjukat igazolják. Az Egyesült Államokból emberjogi aktivistákat idéznek, míg Indiából a bazárban árult hasisról mutatnak képeket. Nem idéznek az Egyesült Államokból fundamentalista keresztényeket, és nem mutatnak képeket Iránból halálra ítélt drogosokról.

A drogprohibíció híveire viszont a kulturális diverzitás tagadása a jellemző, mintha nem is létezne más kulturális norma rendszer, csak ami itt és most van. Szerintük aktuális kulturális értékrendünk az egyedül üdvözítő a világon, sőt szinte az egyedül létező a világon, minden más lehetőség csak sötét, bűnös megnyilvánulás lehet, ami valami ismeretlen ördögi erő csempész bele eredeti ártatlanságunkba Ha más kultúrákról egyáltalán tudomást veszünk az csak az egzotizmus távolságtartása segítségével történhet meg, mondjuk a vasárnap délutáni dokumentumfilmek szintjén, melyek alig tűnnek valóságosabbnak, mint a szombat délutáni sci-fi sorozatok.

Mindkét álláspontra jellemző, hogy univerzális igazságnak tekinti saját álláspontját, az emberi értékek egyedül lehetséges megmentési formájának. A világ valódi kulturális sokféleségét mindkét álláspont óvakodik mindennapi egzisztenciális élményként átélni. 
 
 

...vagy kriminalisztikai kérdés?

Mint fentebb már említettem a bűn és bűnüldözés kérdése egyike a kulturális univerzáléknak, tehát feltehető, hogy az ember öröklött szociális potenciáljának része, hogy késztetést érez a jelenségek helyes - nem helyes skálán való elhelyezésére. Bűnözés mindig volt és lesz tehát, hiszen a bűn fogalmának definíciója éppen az egy adott (természeténél fogva nem egységes) kultúra normarendszerétől való eltérés. Ám hogy adott helyen és időben mit tekintenek bűnnek, az kortól és helyszíntől függően változó, és a természeténél fogva nem egységes kultúrában természetszerűleg belső ellentmondások is jellemzik. A kultúrák közötti diverzitást tekintve magától értetődik, hogy a norma- és szokásrendszertől való eltérés maga is változó.

Némileg analóg ez az egészség-betegség témakörével. A (testi) betegség a szervezet működési zavara környezetével való ökonómiai kölcsönhatásában. Működési zavarok mindig voltak és lesznek, hiszen mihelyst egy betegséget leküzdünk hatásunk környezetünkre megváltozik, és a megváltozott-megváltoztatott környezet ismét olyan megbetegítő faktorként jelentkezhet, amilyen korábbi még meg nem változtatott formájában még nem volt. Ráadásul a változások nagy többsége nincs az emberi tudat kontroljának irányítása alatt. Épp olyan utópia tehát azt mondani, hogy egyszer majd minden bűn eltűnik, mint azt, hogy egyszer csak minden betegség eltűnik (lásd Egészséget mindenkinek 2000-ben stb., ha nem lesz mindenki egészséges 2000-ben, kitalálhatunk egy új programot, hogy Egészséget mindenkinek 3000-ben..., vagy 4000-ben?).

A kriminalizálódás lehetőségéhez elsőször vizsgáljuk meg mely szerek hatástartama alatt növekszik meg az agresszivitás, következményképpen a szer hatása alatti kriminális cselekmények. Ilyenek a stimulánsok, az alkohol és kisebb mértékben a kokain. Nem jellemző ez a kannabisz-származékokra, a hallucinogénekre és az opiátokra. A hallucinogének hatása alatt ritkán előfordulhatnak gyilkossághoz vezető harántimpulzusok, azonban az önkárosító, akár öngyilkossághoz vezető tévcselekmények sokkal gyakoribbak.

Természetesen a kriminalizálódás létrejöhet közvetett hatások révén is. A drogfogyasztás, és idetartozik az alkoholfogyasztás is, kockázat- és veszélykereső életformára predesztinál. Önmagukban nem egészségkárosító dolgok, pl. a nemesfémek, fűszerek stb. is kriminalitás forrásává válhatnak, s így okoznak másodlagosan szenvedést, egészségkárosodást, halált. A „bűnös" dolgok engedélyezése olykor lehet jótékony hatású, pl. a pornográfia elterjedésvel a kriminalitásig eljutott szexuális tévcselekmények száma csökkent, ugyanis a szexuális perverzeknek több lehetőség van a fantáziabeli kiélésre és kevésbé valósítják meg perverzióikat a valóságban.

A kannabisz-származékok nagyobb megjelenése a rendszerváltás után Kelet-Európában feltehetőleg fokozta a kriminalitást, az alkoholfogyasztás liberalizálása India egyes területein szintén növelte a kriminalitást. Bár vannak mindkét helyen, akik tagadják ezt. A tiltás, a prohibíció olykor csökkenti, olykor növeli a kriminalitást. Az alkohol prohibíció az Egyesült Államokban a Volstead Act után növelte a kriminalitást, az alkoholtilalomról egyes mohamedán országokban egyértelműen azt állítják, hogy jótékony hatással van a kriminalitás alacsony fokára. Bonyolult, és matematikai módszerekkel nehezen modellezhető, hogy ha például az alkoholt betiltanák Magyarországon akkor az egészségügyi ellátásban, a morbiditási-mortalitási mutatókban, vagy a közlekedési balesetekben milyen javulást, de a szeszcsempészetben, a szőlőtermő vidékek, a frissen privatizált sörgyárak stb. esetében milyen kriminalitási és más társadalmi-gazdasági mutatókban megnyilvánuló romlást okozna. Keserű tréfával felvethetnénk, hogy a televíziós szappanoperák is feltehetőleg károsak a pszichés egészségre, nagy befolyásuk van a mai gyermekek személyiségének kialakulására, sőt egyes esetekben addikciót is okoznak. Ha betiltanánk a szappanoperákat feltehetőleg megugrana az illegális szappanopera-videokazetták csempészete, az emberek titkos lebujokban, bordélyházak mélyén szappanoperákat néznének, a televíziós rendőrség kilátástalan harcot folytatna az idegen - szappanoperákat terjesztő- tévécsatornák ellen. Vajon melyik a károsabb a szappanoperák engedélyezése, vagy a betiltása? A kérdés tehát praktikus, pragmatikus.

A jelenkor hazai kihívása gondolom mindenki előtt világos. Az alkohol prohibíciója, vagy az opiátok liberalizációja természetesen csak gondolatkísérlet erejéig merülhet fel. A szintetikus stimulánsok elleni harc is viszonylag egyértelmű. Talán elvi kérdés lehet a hallucinogénekkel kapcsolatos álláspont. A fő kérdés azonban a kannabisz-származékok tiltása vagy engedélyezése.

Mint fentebb láthattuk a kulturális diverzitás miatt erre vonatkozó univerzális emberi szabályozást nem lehet alkalmazni, egyértelmű általános morális irányelvek nem lehetnek érvényesek rá. Illetve, aki ebben univerzális igazságnak kiáltja ki saját véleményét, az vagy tudatlan vagy súlyosan képmutató. A kérdés pragmatikus. Mi használ jobban, mi árt többet? Egy droghoz mikor kapcsolódik több bűnözés, ha tiltjuk vagy ha engedélyezzük?

Itt harcba léphetnek a különböző egzakt természettudományok képviselői, pl. statisztikusok vagy orvosok. Nem meglepő persze, hogy különböző egzakt természettudósok egymással homlokegyenest ellenkező véleményt fogalmaznak meg. Az azonban, hogy nagy erőfeszítések árán sem dönthető el a kérdés több-kevesebb egzaktsággal egyik vagy másik oldal irányába sem, nem ad felmentést arra, hogy önnön bizonytalanságunk aztán tévesen egyértelműsítő, képmutató álláspontot eredményezzen.

A másik érdekes kérdés, hogy büntethetők-e vagy nem a függők? A kriminalizálódás nagyobb részéért nem az alkalmi fogyasztók, hanem éppen, hogy az addiktok a felelősek. Ha állapotukat olyan betegségnek tartjuk, amiért nem felelősek, mert azok öröklött tényezőkből származnak, akkor pl. agresszív emberek sem lennének büntethetők, mert ha valamiről, az agresszív temperamentumról egyértelműen megállapították, hogy jelentős genetikai meghatározottsága van. Aki addikttá válik, az vajon felelős-e ezért? Több-kevesebb mértékben bizonyosan, állapotuk nem manifesztálódik annyira törvényszerűen, mint számos más betegség, vagy elmebetegség. Ha pedig azt állítjuk az addiktról, hogy nem képes kontrolálni, uralni önmagát, miért nem korlátozzuk a cselekvőképességét, mint a schizophréneknek vagy a demenseknek. Hipotetikusan felvethetjük a kérdést, hogy mi lenne, ha a bármilyen szertől függővé váltakat köteleznénk a kultúra, a társadalom többi tagjától való elkülönülésre, annak vajon milyen hatása lenne a kriminalitásra? Pragmatikai kérdés-e ez? 
 
 

Néhány, kissé rendhagyó szó a drogaddikció terápiájáról

A drogaddikcióból következő drogdependencia, drogfüggőség kezelése speciális megfontolásokat érdemel. A szokásos pszichoterápiás sémák jelentős részét sutba vághatjuk. A verbalitáson és empátián alapuló alap pszichoterápiás megközelítés ez esetben nagy mértékben hatástalan. Ez csak olyan helyzetekben alkalmazható, amikor a személy alkalmi és enyhe fogyasztó, a fogyasztás elején járó, világosan láthatóak egyéb elsődleges pszichopatológiai tünetek, melyek következtében a drogfogyasztás egyértelműen másodlagos, elfedő tényező. A drogaddikt terápiás kommunikációja is csak a drogról, a drogélményről ill. a drog megszerzésének körülményeiről szól, míg a terapeuta, mint emberi személy kommunikációja természetszerűleg nem erről szól. Érdemi, verbalitáson alapuló kapcsolatot szinte lehetetlen létrehozni. A kapcsolatban a terapeuta is jellegzetes tárgyává válik a drogfüggőnek, mint (érzelmi és esetleg anyagi) szükségletének kielégítőjeként jelenik meg. Ez egy hagyományos típusú terápia elején a gyors kapcsolati mélyülés hamis színezetét kelti, majd mivel a drogos a terapeutát, illetve a terapeutával való kapcsolatát lényegében nem képes önálló entitással bíró jelenségként kezelni, a kapcsolatból könnyedén, a tapasztalatlan terapeuta számára traumatikusan, kilép. Egyetlen, pusztán esetleg heti egy-két órányi ambuláns terápiára, vagy záros határidejű kórházi kezelésre korlátozódó emberi kapcsolat nem képes, vagy kivételesen ritkán képes helyettesíteni a korábban leírt identitáshiány-, identitásűr-érzést.

A drogaddikcióban szenvedő embereknél, betegeknél teljesen speciális módszereket kell