Ki ad pénzt kórházra?

                  Ma sokan azon aggódnak, hogy az úgynevezett kórháztörvény
                  megszavazásával a parlament kiárusítja a magyar kórházakat, és
                  az intézmények nagy része magánkézbe kerül.

Ha lesz
                  meglepetés, akkor valószínűleg az, hogy épp az ellenkezője fog
                  történni: a vártnál jóval kisebb lesz a vásárlási kedv.
                  Egyáltalán nem a kórháztörvénytől függ ugyanis, hogy
                  bekövetkezik-e a kórházak tömeges privatizációja, mert az
                  mostanáig is lehetséges lett volna. S hogy mégsem történt meg,
                  annak oka egyrészt az egyértelmű jogi szabályozás hiányából
                  eredő folyamatos bizonytalanság, másrészt, hogy a nagy tömegű
                  tébéjárulék ellenére a mai finanszírozás mellett az
                  egészségügy nem tőkevonzó ágazat.

                  A finanszírozás jelenlegi rendszere fokozatosan feléli a
                  befektetéseket, józan befektetői megfontolások alig számolnak
                  profittal. Ráadásul a működési költségeket az Országos
                  Egészségbiztosítási Pénztár állja, az amortizáció, a
                  beruházási és felújítási költségek a tulajdonos, vagyis
                  jelenleg az állam és az önkormányzatok költségvetésében
                  szerepelnek.
                  Az sem könnyű a magánszférának az egészségügyben, hogy alig
                  van mit fizetőssé tenni, s a lakosság sincs "szocializálva" a
                  fizetős egészségügyi szolgáltatásokra. Az önkormányzatok és az
                  állam a kérdés társadalmi súlya miatt az egészségügyi
                  intézmények működését inkább politikai, mint gazdasági
                  kérdésnek tekintik. Nekik fontosabb a kórházüzem - amely
                  sokszor a legnagyobb munkáltató is egy-egy kisvárosban -
                  ilyen-olyan színvonalú, ám nyugodt és csendes működése, mint
                  az esetleges egyszeri (társadalmi felháborodással övezett)
                  privatizációs bevétel. És magáról a jogszabályról: a
                  kórháztörvény szabályozó, márpedig ami szabályoz, az szűkíti
                  az eddigi korlátlan lehetőségeket.
                  Be kellene végre látni, hogy az egészségügyben pluszforrások
                  szükségesek, különben tovább omladoznak a falak, gyakrabban
                  hibásodnak meg a műszerek, a gyógyszerek mellett ki tudja, mit
                  kell majd a betegnek még bevinnie a kórházba, a WC és fürdő
                  színvonalára figyelem sem marad. Komoly befektetőtől törvényi
                  garancia nélkül nem várhatók el hosszú távra szóló
                  beruházások. Egyesek beszéltek nonprofit befektetésről, ami
                  viszont komoly vállalkozónak értelmezhetetlen kategória.
                  Gyakori aggály, hogy a jogszabály alapján a tőke akár be is
                  zárhatja a gazdaságtalan osztályokat, így esetleg betegek
                  maradnak ellátatlanul. Kétségtelen, hogy a tőke racionális
                  működésre törekszik, ami például az indokolatlan
                  adminisztráció vagy az egy intézményen belüli azonos profilú
                  osztályok felszámolását célozhatja. Ám a pusztán gazdaságilag
                  rosszul működő kórházi osztályok nem lesznek bezárhatók.
                  Egészségügyi intézményben egy befektető kizárólag a helyi
                  önkormányzattal kötött szerződéssel szerezhet érdekeltséget,
                  az önkormányzatnak pedig területi ellátási kötelezettsége van.
                  Így a tőke legfeljebb egyet tehet: nem privatizál ott, ahol
                  eleve veszteséges működést feltételez. A racionalitás további
                  lehetősége, ha a vállalkozó a jelenlegitől eltérő gazdálkodói
                  és szervezeti logika mentén képes nyereségessé tenni a ma
                  veszteséges kórházi egységeket, s a visszaforgatott profittal
                  javítani az ellátás színvonalát. A visszaforgatásra pedig az a
                  garancia, hogy minden üzleti vállalkozás fél a piac
                  elvesztésétől. A ma működő egészségügyi cégek is
                  visszaforgatják forrásaik jelentős részét a szolgáltatási
                  színvonal javítására. Mert bár a betegek csak korlátozottan
                  élnek vele, működik a szabad orvos- és intézményválasztás.
                  Az egészségügybe meghatározóan az egészségügyi tevékenységű
                  szereplők fognak beruházni, rövid távú befektetési és
                  spekulációs céllal ugyanott aligha fektet be bárki is. A
                  magyarnál több GDP-jű és egészségügyi költségvetésű nyugati
                  országokban is csak 20-30 százalékos a privát formában működő
                  kórházak aránya. És nem is a korlátozó jogi szabályozás miatt,
                  hanem az egészségügyi költségek természete, a csekély
                  megtérülési lehetőségek és az ellátási kötelezettségek miatt.
                  Mérhetetlenül eltúlzott a tömeges privatizáció rémétől félteni
                  az egészségügyet. A tőke nem vitázik azért, hogy
                  befektethessen. Ahol indokolatlan gazdasági és jogi
                  irracionalitással, fölösleges kockázattal találkozik, onnan
                  elfordul. Félő, hogy a magyar egészségügy végül
                  többletforrások nélkül, számtalan problémájával magára marad.

                  HVG

                  Copyright2001-2002 Vitalitas.hu Kft.